2. fejezet

Vicky

Nem szerettem New Yorkban élni, és nem szerettem a nagyszüleimet sem. A nagypapa mindig csak bosszankodott valamin, a nagymama pedig olyan rikácsolós hangon tudott csak beszélni, amitől mindig viszketni kezdett a fülem belül. Tőlük sosem kaptam puszit, nem hallgatták meg, amit mondani szerettem volna, és állandóan csendre intettek. 

Anyát szerettem, de haragudtam rá. Mindig csak ígérgette, hogy ha hazajött, akkor majd játszik velem, de sosem tette. A dadusom, Clara nagyon kedves lány volt, nagyon jókat játszottunk, és én már úgy gondoltam rá, mintha a családunk tagja lenne. Ő volt velem egész nap, elvitt az óvodába, hazahozott, foglalkozott velem. Anyát mindig csak akkor láttam, amikor épp elment otthonról, vagy hazajött, és benézett a szobámba, hogy mit csinálok. Rengetegszer kértem, hogy jöjjön be hozzám, játsszon velem, vagy csak olvasson mesét nekem, de mindig fáradt volt, és olyankor lefeküdt, hogy pihenjen, és nem szabadott zavarni őt.

Irigy voltam az oviban a társaimra, mert őket az anyukájuk vagy az apukájuk vitte minden reggel, értük is jöttek, és teljesen más családi életet éltek, mint mi. Őket esténként az anyukájuk takargatta be, mesét mondott nekik az apukájuk, és puszival búcsúztak el egymástól. Nem értettem, hogy nekem miért más az anyukám, és azt sem, hogy miért láthatom olyan ritkán az apukámat.

Az apukám egy hős volt! Imádtam őt! Hiába mondott a nagypapa és a nagymama bármit is rá, én sosem hittem el, mert éreztem, hogy bármit megtenne értem, és bármikor átkelne a világon is miattam, ha szükségem lenne rá. Hetente egyszer beszélhettem vele telefonon, és Nanával.

5 éves voltam, mikor először elutazhattam hozzájuk Vancouverbe. Hatalmas élmény volt, hogy repülőre szállhattam anya nélkül. Clara kísért engem, egészen addig vele kellett lennem, míg a Vancouver-i repülőtéren apának át nem adott.

Csodás nyarakat töltöttem ott apával és Nanával, de akkor lett minden tökéletes, mikor Jimmy is a család része lett. Nem tudtam, mi vezetett odáig, hogy apa örökbe fogadta őt, csak azt, hogy az anyukája meghalt, de örültem, hogy többet volt velünk.

Mindig felnéztem rá. Biztos tök elege volt belőlem, mikor nyaranta szinte csüngtem rajta, és állandóan vele akartam játszani, de nem mutatta ki. Mindig kedves volt hozzám, sok időt töltött velem, és így visszagondolva elég finoman rázott le, mikor dolga volt. Irigyeltem, amiért olyan barátai voltak, mint a kis bandájuk tagjai. Már tinikorukban iszonyatosan összetartóak voltak, és szinte családként működtek.

10 éves voltam, mikor már tudtam, hogy amit érzek iránta az túlmutat a szereteten, de a testvériségen mindenképpen. Ő volt az ideál számomra. Felnéztem rá, csodáltam, istenítettem őt.

Esténként, mikor a pizsamámban az ágyamban feküdtem, elképzeltem, ahogy felnőttként rádöbben, hogy csak én lehetek a társa, senki más, szerelmet vall nekem, és összeházasodunk. Minden álmom az volt, hogy fehér ruhában oltár elé állhassak vele, aztán beköltözzünk apa házába, és boldogan éljünk halálunk napjáig.

Rózsaszín, csillámmal telehintett kislány-álom, de még tinédzserként is bennem élt ez a fantázia. Az élet azonban nem mindig úgy alakul, ahogyan azt kislányként elképzeljük. Az én életem pedig úgy alakult, ahogy azt sosem képzeltem volna.



Jimmy

Elegem volt már az apámból. Állandóan részeg volt, vagy be volt állva, és folyton kellemetlen helyzetbe hozott mindenki előtt. A barátaim nem szerettek átjönni hozzánk, mert otthon mindig feszkó volt, apa össze-vissza verte az anyukámat, és ha a perifériás látóterébe kerültem, akkor engem is. 

Anya majd megszakadt, annyit dolgozott, hogy eltartson minket, és mindig ügyelt rá, hogy nekem maximálisan megadjon mindent, amire áhítoztam. Csak őmiatta volt boldog a gyerekkorom, attól függetlenül, hogy egy nyugodt percünk sem volt az őrült apám miatt. Alkalmi munkákból finanszírozta az addikcióját, és ha nem volt éppen pénze, akkor agresszívvá vált. Nem tudtam eldönteni, melyik volt a rosszabb: mikor nem tudott betépni, és amiatt vált tébolyulttá, vagy mikor betépett és tombolt. 

Az anyukámat imádtam. Ő volt a napsugár a szürke viharfelhők között. Mindent annak rendelt alá, hogy belőlem kiegyensúlyozott, boldog felnőtt váljon. Hiába kérleltem, nem volt hajlandó apát elhagyni, én pedig nem értettem, miért ilyen hajthatatlan ebben a témában. Szinte éreztem, hogy tragédia fog történni, ahogy az apám egyre lejjebb csúszott ebben a mámoros gödörben, de nem tudtam semmit sem tenni ellene. 

Az iskolában mindig nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy igazi kis bajkeverőnek számítottam. A barátaimmal minden hülyeségben benne voltunk, és igazából gondtalanok is lehettek volna ezek a soha vissza nem térő kamaszéveim. Buliztam, csajoztam, jól éreztem magam, de a felszín alatt egy állandó görcs volt a gyomromban, mely folyton-folyvást arra késztetett, hogy aggódjak az anyukámért. 

Az a bizonyos horrorisztikus nap az agyamba égett. Március 28-a volt, kedd. Második óra után addig fűztem Eloise Kerner-t a szünetben, hogy jól elkéstem a következő órámról, így délutáni elzárást kaptam a tanártól. Csigalassúsággal vánszorgott az idő a "büntiszobában", úgy éreztem, sosem lesz annyi idő, hogy végre elmehessek onnan. Mikor letelt a kiszabott időm, szinte rohantam haza, mert tudtam, hogy anya aggódni fog, amiért kések otthonról. Már a szomszéd ház előtt elhaladva hallottam, hogy apa ordít a házunkban. A bal szemem felső szemhéja rángani kezdett a szorongástól, mely hirtelen rám tört, és egy percre meg kellett állnom, hogy megnyugodjak. Lenyeltem a gombócot, mely a torkomba kúszott, vele együtt az epét is, erőt vettem magamon, és nagy lendülettel benyitottam a házunkba. 

Apám véreres tekintete volt az első, amit megláttam, aztán mikor anyura néztem, egyszerűen eldurrant az agyam. Apám ismét megütötte, láthatóan felrepedt a szája, szivárgó vér csúfította el megviselt arcát. Ökölbe szorultak a kezeim, fújtattam, és olyan elemi düh kapott el, hogy nem gondolkodtam, csak ledobtam a táskámat a vállamról, hagytam, hogy hangos puffanással a padlóra essen, majd nekimentem az apámnak. Az első öklösöm egyenesen az arccsontját találta el, kicseszettül fájdalmas volt, de a repedő csont hallatán már ezzel nem is foglalkoztam. Újra meg akartam ütni, de erősebb volt nálam. 

Nagydarab, magas, széles vállú, robosztus férfi volt, és részegsége ellenére is elkapta a karomat, és a földre rántott. Csak a cipője talpára emlékszem, ahogy közelít az arcom felé, majd a fájdalomra, mintha széthasadt volna a koponyám. 

Elvesztettem az eszméletemet, és mikor magamhoz tértem, egy apró fejmozdulat hatására az egész gyomrom tartalmát kiürítettem a konyhapadlóra. Sötét volt, és nem volt energiám, erőm, hogy felkeljek. Anyut szólongattam, de nem válaszolt. Rémült voltam a csend miatt. Összeszedtem a maradék erőmet, és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy elérjem a villanykapcsolót. Újabb öklendezés kapott el, iszonyatosan szédültem, de végülis sikerült felkapcsolnom a lámpát. 

Évekkel később is kísértett az a látvány, ami a szemem elé tárult, és azt kívántam, bár maradtam volna a sötétben, a tudatlanságban. Az édesanyám holtan feküdt csupán pár méterrel távolabb tőlem, felismerhetetlenre volt verve az arca, törékeny teste természetellenes szögben helyezkedett el, és minden csupa vér volt. Összerogytam, újra elájultam. 

Mikor legközelebb feléledtem, felhívtam az első embert, akiben megbíztam. Nem tudtam a telefonba szólni, sírtam, szinte szűköltem a mázsás súlytól, ami a szívemre borult. Dean tudta, hogy baj van, azonnal jött. Sosem fogom elfelejteni, ahogy az eltorzított édesanyám teste fölé hajolt, hogy ellenőrizze a pulzusát. Láttam, ahogy könnycseppek potyognak az anyukám mellkasára az ő arcáról, és azt is, ahogy gyengéden elsimított egy hajtincset az arcából, és remegő kézzel rendőrt, mentőt hívott.

Az események ettől kezdve számomra összefolytak. Kórházba kerültem, agyrázkódásom volt. Amint ebből felépültem, egy intézetbe kerültem, de szerencsére pár nap múlva Dean értem jött. 

Beültem az autójába, de egy szót sem szóltam. Nem értettem, mi történik most velem, mik a kilátásaim a jövőre nézve, és azt sem, miért kellett az én jólelkű anyukámnak meghalnia. Mintha tudta volna, milyen dolgok emésztenek, egész úton hazafelé csak beszélt, és beszélt hozzám. Mindent elmagyarázott, mindent felvázolt, és biztosított róla, hogy jó helyem lesz náluk, ha elfogadom ezt az új helyzetet.

Mindig is apámként szerettem őt, most már ő lett az apám. Kaptam a sorstól egy esélyt arra, hogy a sok rossz után valami jó is történjen velem, és én igyekeztem ezt megbecsülni. Születésem óta először hajtottam aznap éjjel nyugodtan álomra a fejemet, tudva, hogy egy olyan családban folytathatom az életemet, ahol szeretnek, és szerethetek én is. 


Meghoztam az új fejezetet, elnézést a késedelemért, de pici gyerek mellett nehéz bármire is huzamosabb időt szakítani :) A héten lesz még új fejezet, remélem írtok nekem pár kommentet is!

Puszi mindenkinek, Arielle