3. fejezet

Vicky

Táskámmal az ölemben üldögéltem az iskola előtti padon, és vártam anyám férjét, hogy értem jöjjön. Az épületből kiözönlő diákok zsibongva haladtak el mellettem, de nem foglalkoztam velük, ahogy ők sem velem. Tudatában voltam annak, ha éltem volna a lehetőségeimmel, az egyik legnépszerűbb lány lehettem volna az iskolában, de én nem barátkoztam a sznob iskolatársaimmal, a legértékesebb ember bizalmát, szeretetét élvezhettem a legjobb barátom, Andrew személyében. Anya nem is nagyon szorgalmazta, hogy szerezzek újabb barátokat, mindig inkább a tanulás, az értékelhető tevékenységek felé terelt. Kitűnő tanuló voltam, a diákönkormányzat elnöke, egy karitatív csoport vezetője, szabadidőmben pedig lovagolni és balett órákra jártam kisebb-nagyobb lelkesedéssel.

Szerettem volna közéjük vegyülni, valahogy beletartozni ebbe a közösségbe, de minduntalan elszigetelődtem tőlük, és sosem értettem, hogy miért. Anya szerénységre, szelídségre, mindenféle hivalkodástól mentessé nevelt, talán ez volt az oka, hogy nem akartak velem egy légtérben tartózkodni. Legszívesebben lehunytam volna a szememet, hogy ne kelljen látnom a tekintetüket, ahogy gúnyosan, felsőbbrendűséget érzékeltetve rám néztek, de tudtam, hogy azzal csak újabb okot adnék arra, hogy kinevessenek, vagy kicsúfoljanak. Elvontam tőlük a figyelmemet, inkább a környezetemre összpontosítottam. Néztem, ahogy a lábam előtt a fűben a hangyák elemózsiát gyűjtve araszolnak, majd mikor ezt eluntam, az utca másik oldalán álló fák leveleinek susogását szemlélgettem.

Dudaszó kanyarított vissza a valóságba, összerezzentem éles hangjától, mely még jó ideig a dobhártyámban visszhangzott. Elemeltem tekintetem az öreg nyárfákról, az elegáns Audiból Jonathan Wellington intett felém. Összeszorult a torkom, de erőt vettem magamon, és beszálltam mellé a kocsiba. Sosem kedveltem őt különösebben, de anya nagyon szerette, ezért megpróbáltam jó kapcsolatot kialakítani vele, és mindez jól működött is, de egy ideje megváltozott. Másképp viselkedett velem, néha pedig úgy nézett rám, amitől zavarba jöttem. Nagyon is jóképű férfi volt,  a harmincas évei elején járt, rendszeres sporttal karban tartotta a testét, és egy indiai orvossal a bőrét kezeltette. Rendkívül vonzó férfi volt, de a tutyimutyi stílusa ezt hamar feledtette az emberekkel. 

Beszálltam mellé az autóba, de a gombóc a torkomban duplájára nőtt. Szótlanul tettük meg az utat hazafelé, otthon pedig igyekeztem a lehető legkevesebb időt a társaságában tölteni: gyorsan megebédeltem, és már fogtam is a táskámat, hogy felmenjek az emeletre a szobámba. Alig vártam, hogy megszabadulhassak az egyenruhától, amit kötelező volt az iskolában viselni.

Ahogy anyuci jól nevelt kislányához illett, megírtam a házi feladatomat, megcsináltam az általa rám bízott teendőket, majd részt vettem a családi közös vacsorán. Utáltam a New York-i életemet. Eljátszottam anyának és a nagyszüleimnek azt a bájos kislányt, akinek szerettek volna látni, csak hogy nyugalmam legyen, és persze, hogy megkapjak mindent, amire szükségem volt. A nagyszüleim nagyon gazdagok voltak, megérte jóban lenni velük, még akkor is, ha ezért ők dirigáltak. Tinédzserként legalábbis ezt így gondoltam. Különösebb érzelem nem fűzött hozzájuk, túlságosan zsarnokoskodóak voltak velem szemben, ahogy anya is a maga szelíd módján.

Csak az tartotta bennem a lelket, hogy a tanév végén elutazhattam apához a nyári szünetre. Ólomlábakon vánszorgott az idő, mire elérkezett a feloldozásom napja. Olyan izgatott voltam aznap, hogy az iskolában véletlen fellöktem egy kosaras fiút a folyosón. Annyira elméláztam, hogy nem vettem észre őt, és  miután a fenekén landolt, közröhej tárgya lett. Következő szünetben persze revansot vett érte, és úgy nekitaszított egy fémszekrénynek, hogy azt hittem eltört a vállam, de ehelyett csak egy alapos lila foltot szereztem. Megszoktam már, hogy így viszonyultak hozzám az iskolában, szinte minden naposnak volt mondható egy ilyen incidens, és utáltam, hogy nem tudtam megvédeni magamat. Inkább nem is vettem tudomást a dologról, siettem haza, hogy minél hamarabb útnak indulhassak.

 Jó előre összecsomagoltam, így a várva várt napon csak hazaszaladtam a csomagjaimért, és persze, hogy elbúcsúzzak anyától. A nappaliban teáztak John-nal, amikor beléptem a házba. Anya még most is olyan volt, mint egy porcelánbaba. Arisztokratikus vonások jellemezték arcát, szőke haja szoros kontyba volt fogva, és egy rózsaszín, elegáns kosztümöt viselt. Mindig ilyen szolid jelenség volt, akárcsak a nagyanyám, és ahogy öregedett, egyre inkább hasonlított rá.

Annyi idős volt, mint én, amikor apa belerobbant az életébe. A Wanderwoods család New York krémjéhez tartozott, nem csoda, hogy hatalmas felháborodással fogadták, hogy az egyetlen lányuk beleszeretett egy egyszerű, középosztálybeli asztalosba, akinek tetoválásai voltak, és motorral járt a városban. Anya kitartott mellette, életében először ellentmondva ezzel a szüleinek, és hamarosan teherbe esett velem. Apa, amikor megtudta, hogy megfogantam, hazavitte anyát Vancouver-be a családjához. Mikor megszülettem, anya értesítette a nagyszüleimet a boldog eseményről, akik ekkor repülőre ültek, és meglátogatták anyát a kórházban.

Nem tudom, mi történhetett a látogatás alkalmával, csak annyi biztos, hogy anya onnan nem ment vissza apához, hazament a nagyszüleimmel New York-ba, és magával vitt engem is. Apa hosszasan pereskedett, mire elérte, hogy legalább nyaranta úgymond megkapjon engem, de ezért cserébe bele kellett egyeznie, hogy megváltoztassák a vezetéknevemet, így Victoria Allison Taylor-Wanderwoods-ként újra anyakönyveztek. 5 éves korom óta minden nyarat apával töltöttem, és az év egész további felében azt vártam New Yorkban, hogy mehessek hozzá, és Nanához. 

- Victoria – anya kedves hangja kizökkentett elmerült gondolataimból. – Volna kedved egy csésze teához indulás előtt?

- Köszönöm anya, de nincs már rá időm. Átöltözöm gyorsan, és már indulok is a repülőtérre – mondtam kissé pattogós hangnemben, majd felszaladtam a szobámba.

Még halottam útközben, amint anya megjegyezte John-nak, mennyire más lettem mostanában, mire John csak annyit felelt neki, hogy bizonyára a kamaszkori hormonok a felelősek a viselkedésemért. Legszívesebben felsikítottam volna tehetetlenségemben, ehelyett feltéptem a szekrényem ajtaját, és kivettem onnan egy barna nadrágot és egy fekete tunikát. Kis övet fűztem a derekánál levő bújtatókba, majd belebújtam egy egyszerű, kényelmes kis cipőbe. A bőröndömet már levitték a földszintre, így csak a kistáskámat kaptam fel az ágyamról, és már futottam is le a lépcsőn.

- Victoria, egy hölgy sosem rohan, sokkal inkább suhan – nézett fel rám anya a teájából szigorú tekintettel. Utáltam, hogy állandóan rendre utasított. Olyan volt az egész életem, mintha minden egyes másodpercben valaki kamerával rögzítette volna azt, és nekem állandóan az elvárásoknak megfelelően kellett viselkednem. Semmi lazítás nem járt nekem, de dicséret sem, pedig a maximumot hoztam ki mindenből, amit rám kényszerítettek.

- Bocsánat – lassítottam a lépteimen, de csak nagy erőfeszítések árán tudtam elfojtani magamban az izgalmat, melyet az utazás okozott. Odaléptem anyához, arcon csókoltam. – Az utolsó héten jövök.

- Vigyázz magadra – mondta, majd szomorkás mosollyal az arcán végigsimított az hajamon. – Köszönj el John-tól is.

- Szia, John – fordultam felé, de ő nem elégedett meg ennyivel. Jóképű volt, és most egyenesen rám nézett. Egy kis félmosoly próbált kikandikálni a szája szélén, de nem eresztette szabadon. Ekkor merült fel bennem először, hogy talán az ő számára is egy amolyan kötelesség megfelelni anyának. 

- Egy puszit azért adhatnál nekem is – jegyezte meg, így kénytelen voltam odalépni hozzá, és arcon puszilni őt.

Megkönnyebbülés volt ezek után kilépni az utcára, ahol már várt rám a sofőr. Végre kiszakadhattam a porcelánborításból, amit a Wanderwoods család épített körém. Szokás szerint az első osztályon utaztam, így nem volt olyan borzalmas a több órányi ücsörgés. Összegömbölyödtem az ülésemen, és egész úton zenét hallgatva félálomban regenerálódtam.

Mikor a gép leszállt, már izgatottan vártam, hogy találkozhassak apával. Remegtek a lábaim, ahogy lépkedtem egyre beljebb az épületbe a többi utas között, de amint megláttam apát az aulában, ahogy rám várt, olyan eufórikus boldogság töltött el, hogy minden izgalmam elmúlt. Odaszaladtam hozzá, és a nyakába ugrottam. Szorosan ölelt magához, arcát az arcomhoz szorította és én éreztem, ahogy egy könnycsepp végigcsordult rajta, így azonnal megpusziltam őt.

- Vártalak, Vicky – mondta, miközben belekócolt hosszú szőke hajamba. – Mutasd magad! – sóhajtott fel, majd eltolt magától kissé, és alaposan szemügyre vett. – Olyan gyönyörű vagy most, mint amilyen édesanyád volt akkor, amikor megismertem.

-  Hiányoztál, apa – mosolyogtam rá szelíden, mire kicsit elpirult. Mindig zavarba jöttem, ha anyámat emlegette, főként, ha hasonlítgatott hozzá, mert egyáltalán nem akartam olyan lenni, mint ő.

Még így, 37 évesen is nagyon jóképű férfi volt. Szőkésbarna haja egészen rövidre volt nyírva, mint egy katonának, a szemei ugyanolyan zöldek voltak, mint az enyémek, csak sokkal több bölcsesség rejlett bennünk. Sportos testalkatát remekül hangsúlyozta öltözéke is: farmernadrágot viselt egy kék, rövid ujjú inggel, amit még én vásároltam neki tavaly nyáron.

Nem hasonlított már arra a motoros fiúra, aki elrabolta egykor anya szívét, most már az én apukám volt. Anya mélyen megsebezte a szívét, amikor elhagyta őt, sosem nősült újra, de még állandó barátnője sem volt az óta. Odaköltözött Nana-hoz, az apja műhelyében beindította a vállalkozását, majd úgy körülbelül 5 éve örökbefogadott egy fiút. A mellkasa bal oldalán a mai napig is ott díszelgett a szerelmi vallomás anyának: a neve egy szívbe foglalva. A karjára egy nonfiguratív tűzmadár, a hátára egy vers-részlet volt varrva. Gyerekkoromban szerettem nézegetni a tetoválásait, mindig úgy gondoltam, bátor ember az apám, mert kiállta ezekért a fájdalmat, ami az elkészítésük közben kellett kiállnia.

- Szedjük össze a csomagodat, aztán menjünk haza. Nana már nagyon vár téged. - lelkendezett apa mosolyogva.

Átkarolta a vállamat, felvettük a bőröndömet, majd kimentünk a parkolóba a dzsipjéhez. Hazafelé úton az iskoláról meséltem neki, az eredményeimről, ő pedig elújságolta, hogy új befektetőket szerzett, és hogy Jimmy elkezdett neki dolgozni, ami nagyon boldoggá tette. 

Jimmy fura szerzet volt, bár sok dologban emlékeztetett engem apára. Az egyik karja színesre volt tetoválva a kézfejétől a mellkasáig, a bal fülében tágító karika díszelgett, és rövid punk-frizurát hordott. Sötétbarna haja és hasonló színű, gyönyörű mandulavágású szemei voltak. 15 éves volt, amikor apa befogadta őt, és én az első találkozásunk alkalmával elvarázsolódtam tőle, de mivel 4 évvel idősebb volt nálam, sosem vette észre, mennyire vonzódom hozzá. Gyönyörű lányokkal randevúzott, menő srácnak számított a városban, ennek ellenére mindig nagyon kedves volt velem, aki mindig csak a szürke kisegér voltam a sarokban cincogva. Bár sokszor úgy éreztem, csak apa miatt olyan figyelmes velem, mégis minden nyáron egyre szerelmesebb lettem belé. Titkon sokszor arról álmodoztam, hogy viszonozza  az érzéseimet, és számos olyan helyzetet el is képzeltem, amikor ez megtörténik majd.

Apa közben leparkolt a ház előtt, engem pedig jóleső érzés töltött el, ahogy körbenéztem. A város szélén épült a ház, közvetlenül az erdő mellett, a legközelebbi szomszéd is jó 200 méterre lakott, így senkit sem zavart, ha apa a ház mögötti műhelyben késő estig dolgozott. A ház fából épült, a deszkái fehérre voltak festve, elöl hatalmas terasz nyúlt el, hátul pedig jókora udvar övezte. Az ablakokban csipkés kis függönyök lógtak, a bútorok javát a nagyapám készítette még mikor beköltöztek ide Nana-val. A bejárati ajtó kinyílt, Nana jelent meg a teraszon. Rövid ősz haja a szokott módon fel volt tupírozva, virágos-fehér blúzt viselt egy kék nadrággal, és mosolyogva sietett felém. Apró asszony volt, még én is magasabb voltam nála, de karakán stílusa ellensúlyozta eme testi adottságát. Összeölelkeztünk, orromba beszivárgott az ismerős illat, nem akartam elengedni őt. 

-  A kedvencedet főztem ebédre, Vicky – motyogta Nana.

- Egész éjjel repülőn volt, biztos pihenne inkább – vetette ellen apa.

- Éhes vagyok. Majd ebéd után lepihenek egy kicsit, jó? - néztem bociszemekkel apára, aki nyomban meg is enyhült irányomban.

-  Rendben, felviszem a cuccodat a szobádba. - sóhajtott fel.

Nana-val bementünk a konyhába, ahol csodás illatok kavalkádja fogadott, és az összes nyál összefutott a számban. Imádtam ebben a házban lenni, itt éreztem magam igazán otthon. Talán mások ezt nem is értették volna meg. New Yorkban luxus környezetben éltem, itt viszont ennek nyoma sem volt. Apa nem volt szegény, de nem élt olyan fényűzően sem, mint anya vagy a nagyszüleim. Pedig azt hiszem, megengedhette volna magának, csak egyszerűen nem volt rá igénye. 

- Ó, Nana – nyögtem fel. – Marhasültet csináltál?

-  Jó sok sült krumplival, ahogy szereted. - mosolygott rám.

-  Nana, csak te eszed salátával – emlékeztettem, mire legyintett, és a tűzhelyhez tipegett.

Én a konyhaszekrényhez léptem, és elkezdtem megteríteni az asztalt. Éles fékcsikorgás hallatszott, ijedtemben majdnem leejtettem a mintás, régi tányérokat, amiket Nana még az eljegyzésére kapott ajándékba. Egy Buik parkolt apa dzsipje mellett immár. Pillangók repkedtek a gyomromban, arcom kissé kipirult. Zavarban voltam.

- Jimmy úgy vezet, mint egy őrült – zsörtölődött Nana, miközben a nagy fali órára pillantott. – de legalább pontos.

Felnéztem az órára én is, pontosan dél volt. Nyílt, majd csukódott a bejárati ajtó, súlyos léptek zaja hallatszott, Jimmy egyre közeledett. Igyekeztem magam felkészíteni a látványára, de végül úgy álltam ott, mint egy idióta. Mélyebb benyomást tett rám, mint korábban bármikor. Eszméletlenül jóképű volt...

2. fejezet

Vicky

Nem szerettem New Yorkban élni, és nem szerettem a nagyszüleimet sem. A nagypapa mindig csak bosszankodott valamin, a nagymama pedig olyan rikácsolós hangon tudott csak beszélni, amitől mindig viszketni kezdett a fülem belül. Tőlük sosem kaptam puszit, nem hallgatták meg, amit mondani szerettem volna, és állandóan csendre intettek. 

Anyát szerettem, de haragudtam rá. Mindig csak ígérgette, hogy ha hazajött, akkor majd játszik velem, de sosem tette. A dadusom, Clara nagyon kedves lány volt, nagyon jókat játszottunk, és én már úgy gondoltam rá, mintha a családunk tagja lenne. Ő volt velem egész nap, elvitt az óvodába, hazahozott, foglalkozott velem. Anyát mindig csak akkor láttam, amikor épp elment otthonról, vagy hazajött, és benézett a szobámba, hogy mit csinálok. Rengetegszer kértem, hogy jöjjön be hozzám, játsszon velem, vagy csak olvasson mesét nekem, de mindig fáradt volt, és olyankor lefeküdt, hogy pihenjen, és nem szabadott zavarni őt.

Irigy voltam az oviban a társaimra, mert őket az anyukájuk vagy az apukájuk vitte minden reggel, értük is jöttek, és teljesen más családi életet éltek, mint mi. Őket esténként az anyukájuk takargatta be, mesét mondott nekik az apukájuk, és puszival búcsúztak el egymástól. Nem értettem, hogy nekem miért más az anyukám, és azt sem, hogy miért láthatom olyan ritkán az apukámat.

Az apukám egy hős volt! Imádtam őt! Hiába mondott a nagypapa és a nagymama bármit is rá, én sosem hittem el, mert éreztem, hogy bármit megtenne értem, és bármikor átkelne a világon is miattam, ha szükségem lenne rá. Hetente egyszer beszélhettem vele telefonon, és Nanával.

5 éves voltam, mikor először elutazhattam hozzájuk Vancouverbe. Hatalmas élmény volt, hogy repülőre szállhattam anya nélkül. Clara kísért engem, egészen addig vele kellett lennem, míg a Vancouver-i repülőtéren apának át nem adott.

Csodás nyarakat töltöttem ott apával és Nanával, de akkor lett minden tökéletes, mikor Jimmy is a család része lett. Nem tudtam, mi vezetett odáig, hogy apa örökbe fogadta őt, csak azt, hogy az anyukája meghalt, de örültem, hogy többet volt velünk.

Mindig felnéztem rá. Biztos tök elege volt belőlem, mikor nyaranta szinte csüngtem rajta, és állandóan vele akartam játszani, de nem mutatta ki. Mindig kedves volt hozzám, sok időt töltött velem, és így visszagondolva elég finoman rázott le, mikor dolga volt. Irigyeltem, amiért olyan barátai voltak, mint a kis bandájuk tagjai. Már tinikorukban iszonyatosan összetartóak voltak, és szinte családként működtek.

10 éves voltam, mikor már tudtam, hogy amit érzek iránta az túlmutat a szereteten, de a testvériségen mindenképpen. Ő volt az ideál számomra. Felnéztem rá, csodáltam, istenítettem őt.

Esténként, mikor a pizsamámban az ágyamban feküdtem, elképzeltem, ahogy felnőttként rádöbben, hogy csak én lehetek a társa, senki más, szerelmet vall nekem, és összeházasodunk. Minden álmom az volt, hogy fehér ruhában oltár elé állhassak vele, aztán beköltözzünk apa házába, és boldogan éljünk halálunk napjáig.

Rózsaszín, csillámmal telehintett kislány-álom, de még tinédzserként is bennem élt ez a fantázia. Az élet azonban nem mindig úgy alakul, ahogyan azt kislányként elképzeljük. Az én életem pedig úgy alakult, ahogy azt sosem képzeltem volna.



Jimmy

Elegem volt már az apámból. Állandóan részeg volt, vagy be volt állva, és folyton kellemetlen helyzetbe hozott mindenki előtt. A barátaim nem szerettek átjönni hozzánk, mert otthon mindig feszkó volt, apa össze-vissza verte az anyukámat, és ha a perifériás látóterébe kerültem, akkor engem is. 

Anya majd megszakadt, annyit dolgozott, hogy eltartson minket, és mindig ügyelt rá, hogy nekem maximálisan megadjon mindent, amire áhítoztam. Csak őmiatta volt boldog a gyerekkorom, attól függetlenül, hogy egy nyugodt percünk sem volt az őrült apám miatt. Alkalmi munkákból finanszírozta az addikcióját, és ha nem volt éppen pénze, akkor agresszívvá vált. Nem tudtam eldönteni, melyik volt a rosszabb: mikor nem tudott betépni, és amiatt vált tébolyulttá, vagy mikor betépett és tombolt. 

Az anyukámat imádtam. Ő volt a napsugár a szürke viharfelhők között. Mindent annak rendelt alá, hogy belőlem kiegyensúlyozott, boldog felnőtt váljon. Hiába kérleltem, nem volt hajlandó apát elhagyni, én pedig nem értettem, miért ilyen hajthatatlan ebben a témában. Szinte éreztem, hogy tragédia fog történni, ahogy az apám egyre lejjebb csúszott ebben a mámoros gödörben, de nem tudtam semmit sem tenni ellene. 

Az iskolában mindig nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy igazi kis bajkeverőnek számítottam. A barátaimmal minden hülyeségben benne voltunk, és igazából gondtalanok is lehettek volna ezek a soha vissza nem térő kamaszéveim. Buliztam, csajoztam, jól éreztem magam, de a felszín alatt egy állandó görcs volt a gyomromban, mely folyton-folyvást arra késztetett, hogy aggódjak az anyukámért. 

Az a bizonyos horrorisztikus nap az agyamba égett. Március 28-a volt, kedd. Második óra után addig fűztem Eloise Kerner-t a szünetben, hogy jól elkéstem a következő órámról, így délutáni elzárást kaptam a tanártól. Csigalassúsággal vánszorgott az idő a "büntiszobában", úgy éreztem, sosem lesz annyi idő, hogy végre elmehessek onnan. Mikor letelt a kiszabott időm, szinte rohantam haza, mert tudtam, hogy anya aggódni fog, amiért kések otthonról. Már a szomszéd ház előtt elhaladva hallottam, hogy apa ordít a házunkban. A bal szemem felső szemhéja rángani kezdett a szorongástól, mely hirtelen rám tört, és egy percre meg kellett állnom, hogy megnyugodjak. Lenyeltem a gombócot, mely a torkomba kúszott, vele együtt az epét is, erőt vettem magamon, és nagy lendülettel benyitottam a házunkba. 

Apám véreres tekintete volt az első, amit megláttam, aztán mikor anyura néztem, egyszerűen eldurrant az agyam. Apám ismét megütötte, láthatóan felrepedt a szája, szivárgó vér csúfította el megviselt arcát. Ökölbe szorultak a kezeim, fújtattam, és olyan elemi düh kapott el, hogy nem gondolkodtam, csak ledobtam a táskámat a vállamról, hagytam, hogy hangos puffanással a padlóra essen, majd nekimentem az apámnak. Az első öklösöm egyenesen az arccsontját találta el, kicseszettül fájdalmas volt, de a repedő csont hallatán már ezzel nem is foglalkoztam. Újra meg akartam ütni, de erősebb volt nálam. 

Nagydarab, magas, széles vállú, robosztus férfi volt, és részegsége ellenére is elkapta a karomat, és a földre rántott. Csak a cipője talpára emlékszem, ahogy közelít az arcom felé, majd a fájdalomra, mintha széthasadt volna a koponyám. 

Elvesztettem az eszméletemet, és mikor magamhoz tértem, egy apró fejmozdulat hatására az egész gyomrom tartalmát kiürítettem a konyhapadlóra. Sötét volt, és nem volt energiám, erőm, hogy felkeljek. Anyut szólongattam, de nem válaszolt. Rémült voltam a csend miatt. Összeszedtem a maradék erőmet, és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy elérjem a villanykapcsolót. Újabb öklendezés kapott el, iszonyatosan szédültem, de végülis sikerült felkapcsolnom a lámpát. 

Évekkel később is kísértett az a látvány, ami a szemem elé tárult, és azt kívántam, bár maradtam volna a sötétben, a tudatlanságban. Az édesanyám holtan feküdt csupán pár méterrel távolabb tőlem, felismerhetetlenre volt verve az arca, törékeny teste természetellenes szögben helyezkedett el, és minden csupa vér volt. Összerogytam, újra elájultam. 

Mikor legközelebb feléledtem, felhívtam az első embert, akiben megbíztam. Nem tudtam a telefonba szólni, sírtam, szinte szűköltem a mázsás súlytól, ami a szívemre borult. Dean tudta, hogy baj van, azonnal jött. Sosem fogom elfelejteni, ahogy az eltorzított édesanyám teste fölé hajolt, hogy ellenőrizze a pulzusát. Láttam, ahogy könnycseppek potyognak az anyukám mellkasára az ő arcáról, és azt is, ahogy gyengéden elsimított egy hajtincset az arcából, és remegő kézzel rendőrt, mentőt hívott.

Az események ettől kezdve számomra összefolytak. Kórházba kerültem, agyrázkódásom volt. Amint ebből felépültem, egy intézetbe kerültem, de szerencsére pár nap múlva Dean értem jött. 

Beültem az autójába, de egy szót sem szóltam. Nem értettem, mi történik most velem, mik a kilátásaim a jövőre nézve, és azt sem, miért kellett az én jólelkű anyukámnak meghalnia. Mintha tudta volna, milyen dolgok emésztenek, egész úton hazafelé csak beszélt, és beszélt hozzám. Mindent elmagyarázott, mindent felvázolt, és biztosított róla, hogy jó helyem lesz náluk, ha elfogadom ezt az új helyzetet.

Mindig is apámként szerettem őt, most már ő lett az apám. Kaptam a sorstól egy esélyt arra, hogy a sok rossz után valami jó is történjen velem, és én igyekeztem ezt megbecsülni. Születésem óta először hajtottam aznap éjjel nyugodtan álomra a fejemet, tudva, hogy egy olyan családban folytathatom az életemet, ahol szeretnek, és szerethetek én is. 


Meghoztam az új fejezetet, elnézést a késedelemért, de pici gyerek mellett nehéz bármire is huzamosabb időt szakítani :) A héten lesz még új fejezet, remélem írtok nekem pár kommentet is!

Puszi mindenkinek, Arielle

1. fejezet (bővítve)

Dean

Tetovált, motoros srác voltam, aki asztalosmunkát végzett New York-ban. Egy nagyon jó haverom szerezte nekem ezt a jól fizető állást, és így az egész nyaramat a nagyvárosban tölthettem. Az üzletember, aki felbérelt, a felesége számára rendelt az otthonukban átalakításokat, új bútorokat, én pedig lelkesen vágtam bele ebbe az új feladatba. A munkaadóim nagyon kedves emberek voltak, középkorúak, roppant jómódúak, közvetlenek. Meghívtak a partikra is, amiket rendeztek, dicsekedtek a munkámmal, én pedig nagyon is elégedett voltam az akkori, ottani életemmel. 

Egy ilyen partin ismertem meg Allie-t. Sugárzó szépség volt, világító szőke hajjal, gyönyörű arccal, kecses vonalakkal. Eleinte nagyon tartózkodó volt velem szemben, de ahogy egyre hevesebben udvaroltam neki, ő úgy adta be egyre inkább a derekát nekem. Rövid, pár hetes széptevést követően már tombolt a szerelem kettőnk között, és vakmerően tervezgettük a jövőnket. Megállás nélkül győzködtem Allie-t, hogy jöjjön velem haza, hagyja el a mindent irányítani akaró szüleit, törjön ki ebből a kis kalitkából, amibe zárták őt, de nagyon nehezen határozta el magát. 16 éves volt csak, nem is várhattam el tőle, hogy mindent eldobjon és elszökjön velem, de olyan nagyon szerelmes voltam belé, hogy semmiképp sem akartam távol lenni tőle.

Az elutazásom előtt kiderült, hogy terhes, velem pedig madarat lehetett volna fogatni! Lesz egy gyermekem, aki vér a véremből, hús a húsomból, és már csak a gondolat, hogy édesapa leszek, olyan mérhetetlen boldogsággal töltött el, amit sosem éreztem még előtte. Allie leginkább rémült volt, bizonytalan, és borzasztóan rosszul is viselte az állapotosságot, de hagyta magát rábeszélni, és megszökött velem.

Egy meleg, nyár végi éjjelen kilopózott a hatalmas belvárosi házukból, egy táska cuccal felpattant mögém a motoromra, és engedte, hogy elhajtsak vele a sötét országúton. A szüleim nagyon meglepődtek, mikor vele az oldalamon állítottam haza, de szívélyesen fogadták őt, és semmi rosszallást nem mutattak irányában. Apám nyakas, szigorú, katonaember volt, nehéz volt vele szót érteni, de Allie finom eleganciája, tanultsága elbűvölte őt is. Édesanyám, akit én is, mint mindenki más Nana-nak szólítottam, kissé tartózkodva állt a helyzethez, de amint felvilágosítottam Allie terhességéről, ő is felengedett. Villámgyors esküvőt szerveztünk, Allie szembeszállt a szüleivel, és én úgy éreztem, megkaptam az élettől mindent, amire vágytam.

Az egész terhesség alatt szilárdan álltam mellette, kivettem a részemet minden egyes dologból, támogattam őt. Ápoltam, mikor rosszul volt, masszíroztam a derekát, a lábait, kenegettem a pocakját, segítettem neki mindenben. Imádtam, ahogyan a gyermekünk mozgolódott a pocakjában, állandóan rajta volt a tenyerem a hasán, ha együtt voltunk. A szülei teljesen elzárkóztak tőle, egyetlen egyszer sem érdeklődtek felőle, sem a házasságunk ügyében, sem pedig a születendő gyermekünk miatt.

A szülés váratlanul indult be, hajnalban Allie azzal ébresztett, hogy elfolyt a magzatvíz, így én félálomban gyorsan bevittem a kórházba őt. Nagyon lassan indult be a vajúdási folyamat, és roppant nagy szenvedést követően, csak estére sikerült megszülnie a kisbabánkat.

Amikor a szülésznő felemelte a magzatmázas gyermekünket, és közölte, hogy kislány, elsírtam magam. Oda szerette volna tenni Allie mellkasára, de ő rémülten tiltakozott, így az én karomba adta. A könnyeim fátyolán keresztül alig láttam a kislányom arcát, védelmezőn, óvatosan tartottam őt, és a világ megszűnt körülöttem. Csak ő és én léteztünk, abbahagyta a sírdogálást is, és békésen pihegett a kezemben. Tökéletes pillanat volt. Mázas, maszatos volt még, de érdeklődve nézegetett engem, én pedig nem tudtam betelni a látványával, és nem értettem, Allie miért nem akart ennek a részese lenni. Közelebb léptem hozzá a babával, de ő elfordította a fejét, és megkért, hogy menjek ki a helységből, míg összevarrják a gátmetszés helyét.

Döbbenten, szinte tudattalan állapotban hagytam el a szülőszobát a kislányommal. Észre sem vettem, hogy egy nővér finoman, a könyökömnél fogva irányított a megfelelő szobába, ahol gyengéden elvette a kis törölközőbe bugyolált babát tőlem, és finoman megtisztogatta, majd elvégezte a szükséges vizsgálatokat, méréseket. Keresett egy szép kis fehér ruhát neki, felöltöztette, vékony kis sapkát húzott a fejére, aztán visszaadta a kezembe. Az addig panaszosan nyöszörgő kislány ekkor rám nézett, és apró kis kezét a mutatóujjam köré fonta. Elbűvölt, elvarázsolt, megbabonázott.

A nővér elém tolt egy papírt, hogy töltsem ki. A Victoria Allison Taylor nevet adtam a kislányunknak, ahogyan azt korábban megbeszéltük a feleségemmel. Addigra Allie varrása is befejeződött, és letolták őt az osztályra, így a kedves nővér lekísért engem Vicky-vel a karomban hozzá. Allie csak feküdt az ágyon, meredt a semmibe, és ránk sem nézett, mikor beléptünk a kórterembe. Kezdtem kiborulni.

Ennek kellett volna lennie közös házaséletünk egyik legcsodálatosabb élményének, és nem értettem, ő miért nem tudott úgy örülni, mint én, és miért viselkedett ilyen módon. A nővér unszolt, hogy adjam oda a kisbabát Allie-nek, de ő mereven elutasította ezt, nem szerette volna megfogni őt, pedig már kezdett nyűgösködni, az anyukáját szerette volna, és biztosan éhes is volt. Hiába ismerte a hangomat, az érintésemet, én nem tudtam ugyanazt nyújtani számára, amit az édesanyja tehetett volna, ha akarta volna. A nővér leteremtette őt, mire sírva fakadt, és ragaszkodott hozzá, hogy telefonálhasson. Ekkor rájöttem, baj van. A szüleit akarta felhívni.

Leültem az ágya melletti fotelbe, kértem a nővért, hozzon tápszert a kislányunknak, aki fejét csóválva, de szótlanul teljesítette a kérésemet, így meg tudtam nyugtatni és etetni őt. Kerített egy cumit is neki, amit evés után neki adhattam, így el is tudott szenderedni az ölemben. Csak ültem ott Allie mellett, nem mertem megszólalni, sem a szemem levenni a gyönyörű gyermekünkről.

- Mi a baj, Allie? - kérdeztem nagy sokára tőle. Nem nézett rám. Pánikoltam. Pánikoltam, hogy el fogom veszíteni őt. Olyan üresnek tűnt! A tekintete zavaros volt, sírdogált, és kerülte a pillantásom. - Itt a kislányunk, és szüksége van rád. Az ég szerelmére, még rá sem néztél!

- Szeretném, ha anya és apa idejönne. - csak ennyit mondott.

- Megértem, hogy elveszettnek érzed most magad, fáradt is vagy, hiszen nem volt egyszerű ez a szülés, de mit akarsz a szüleiddel? Magadra hagytak ebben a helyzetben, én viszont itt voltam veled végig, szeretlek téged, és mérhetetlen boldog vagyok, hogy végre megszületett a kisbabánk! - próbáltam szelíden megközelíteni.

- Én nem vagyok képes erre Dean... - nyöszörögte, majd újra felzokogott. Letettem Vicky-t a kis rácsos babaágyba, majd odakucorodtam Allie mellé a kórházi ágyra, és a karjaimba vontam.

- Bármire képes vagy édes, hidd el nekem. Nincs mitől félned, hisz itt vagyok veled. Csodás életünk lesz hármasban, csak most nem tudod még elképzelni ezt, mert elfáradtál. Kiviszem Vicky-t a folyosóra, megvárom vele Nana-t ott, és addig tudsz egy jót aludni. - reméltem, hogy ha kipiheni magát, minden helyre jön.

Nana és apa el volt ájulva az unokájuktól, felváltva ringatgatták őt, meg is etettük, mikor éhes lett, Beugrott a gyerekkori szerelmem, Vivianne is a kisfiával, Jimmy-vel, és ők is gratuláltak a kislányom születése alkalmából. Szerettem a fiút, nagyon jó gyerek volt, és valami miatt mindig úgy éreztem, gondoskodnom kell Vivianne-ról is, pedig már rég nem volt köztünk semmi, és ő már rég hozzáment egy katonatársamhoz.

A látogatási idő végén nehéz szívvel hagytam ott a kislányom, mert úgy éreztem, Allie nincs olyan állapotban, hogy biztonsággal ellássa őt. Egész éjjel csak forgolódtam, aggasztott a kialakult helyzet, és roppant morcosan, kialvatlanul mentem be reggel a kórházba. Ami ott fogadott, arra nem voltam felkészülve.

Allie szülei ott voltak a kórteremben, az anyja kezében volt a kislányom, az apja védelmezően tornyosult a feleségem elé, és úgy nézett rám, ahogy egy erőszaktevőre szokás. Közölték velem, hogy a feleségem elhagy engem, elviszik a kislányomat, akit eddig én gondoztam, és még abban sem lehettem biztos, hogy Allie képes lesz erre, beadják a válópert, és nem láthatom többé sem Allie-t, sem Vicky-t.

Kurvára kiakadtam. Jobb szó erre sajnos nincs. Olyan cirkuszt rendeztem ott a kórteremben, hogy még rendőrt is hívtak rám, de egyszerűen önkívületi állapotba kerültem, mert az agyam nem tudta sehogy sem felfogni, elfogadni azt, hogy ilyen hirtelen elvesz tőlem Allie mindent, magyarázat nélkül. Még akkor is, mikor kifelé vonszoltak onnan, csak vele kerestem a szemkontaktust, és mikor rám nézett, csak ennyit kérdeztem tőle: - Allie miért?

Nem válaszolt. A rendőrök elvittek a fogdára, bedugtak egy mocskos cellába, én pedig összeomlottam. Tudtam, mire a szüleim innen kihoznak engem onnan, Allie már New York-ban lesz Vicky-vel és a szüleivel, és én nagyon sokára láthatom őket viszont, de elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül visszaszerzem a családomat. Nem értettem Allie-t, és ez satuba szorította a szívemet. A keskeny kis priccsen ücsörögtem, szétvetett az ideg, de tehetetlenebb nem is lehettem volna. Némán kicsordult pár könnycsepp a szememből. Megtaláltam a legnagyobb boldogságot, amiben csak részem lehetett a földön, és Allie még csak arra sem méltatott, hogy megindokolja, miért szakítja el tőlem azt a gyermeket, akire ő rá sem bírt nézni...

Hetek, hónapok teltek el úgy, hogy semmilyen módon nem tudtam kapcsolatba lépni a feleségemmel és a lányommal. A szüleim tartották a lelket bennem, de mivel mi nem úgy álltunk anyagilag, mint a Wanderwoods család, sajnos nem tellett olyan jó ügyvédre, mint nekik. Havonta egyszer tudtam New York-ba utazni, azt is csak úgy, hogy a szüleim fizették az útiköltségemet. Allie sosem volt jelen, amikor Vicky-hez mentem, csak úgy láthattam a lányomat, hogy egy dada is jelen volt Allie szüleinek a házában. Vicky rácáfolt minden félelmemre, mintha pontosan tudta volna, ki vagyok én neki, minden találkozásunk alkalmával kitörő örömmel fogadott, és nekem egyre nehezebb volt nélküle létezni. Azok a napok éltettek, amiket vele tölthettem. 1 évesen már ki se szállt az ölemből, sikítva sírt, mikor el kellett jönnöm a láthatás végén, és Allie szülei folyton engem szapultak, amiért ilyen reakciókat váltok ki a lányomból, és a bíróságon is azzal érveltek, hogy nem teszek jót a kislány lelkének ezzel. Nem adtam fel sosem. Harcoltam a lányomért, és az apai jogaimért.

Összebarátkoztam a dadussal, rengeteget segített nekem azzal, hogy mikor csak lehetősége volt rá, felhívott engem, és elmesélte, hogy van Vicky. Elszomorított, hogy az édesanyja mennyire nem törődött vele. Egész napra a dadusra bízta, ő visszament az iskolába, és be is fejezte a tanulmányait. Nem ezt az Allie-t ismertem meg, nem ez a lány volt az én feleségem, és még mindig semmilyen választ nem kaptam tőle arra, hogy miért tette ezt velem. Nem foglalkozott a gyermekünkkel, nem akart engem sem, de azt sem engedte, hogy elhozzam magammal Vicky-t.

A válásunkat végülis akkor tudta kimondani a bíróság, mikor Vicky már majdnem 2 éves volt. Nem tudtam tovább fizetni az ügyvédet, nem tudtam versenyezni az ő pénzükkel, így kénytelen voltam megalkudni. Megtarthattam az apasági jogaimat, közös gyermekfelügyeletet kaptam Allie-vel, de bele kellett egyeznem, hogy Vicky nevét megváltoztassák. Victoria Allison Taylor-Wanderwoods néven újra anyakönyvezték őt. A fogam is belecsikordult ebbe, de így eléggé kedvező feltételeket kaphattam. 3 éves korában már egy egész hónapot nálam tölthetett. Szerelmes voltam a lányomba, imádtam minden kis mozdulatát, és bíztam benne, hogy ellensúlyozni tudom az anyja hideg viselkedését az én szeretetemmel. Csak remélni tudtam, hogy olyan gyermekkort tudok biztosítani számára, ami jó alap lesz egy boldog felnőttkorhoz.



Remélem, tetszett az új fejezet, kellemes hétvégét nektek, és izgatottan várom a kommenteket! 
Puszi, Arielle

Prológus

A veszteségek teszik igazán erőssé az embert. Elveszted azt, akit szeretsz. Elveszted, amit nagyon szeretnél. Amit sosem láttál, éreztél, csak akartad. Belezuhansz abba a bizonyos mély gödörbe, ahonnan lejjebb már nincs út, feljebb viszont csak nehézségek árán jutsz. Minden egyes mozdulat, mely kifelé vinne onnan, hatalmas erőfeszítésbe kerül. Sokszor mászol előre egy métert, és kettőt zuhansz visszafelé, aztán egyszer csak kidugod a fejed belőle, körbenézel, és minden olyan másnak tűnik ott a szabadban. Kimászol, és megpihensz a lyuk szélén, nem is sejtve, hogy túl közel maradtál hozzá és valaki visszalökhet oda. 

Vicky:

"Megadott nekem mindent, majd elvette azt. Megmutatta, milyen ha szeret egy férfi egy nőt, s örök tébolyba taszított engem. Lehet egyszerre szeretni és gyűlölni valakit?" 

Jimmy:

"Ha a közelemben volt, képtelen voltam ép elmével gondolkodni. Attól kezdve, hogy megláttam, a farkam irányított engem. Vagy nem is farkam, hanem az a perszóna?"

Dean:

"Azt hittem, sosem fogok más nőt szeretni, csak azt, aki először elrabolta a szívemet. Tévedtem. Jött ez a kislány, és én elvesztem benne."

Katie:

"Nem ért fel hozzá senki! Kislány korom óta ő volt számomra a férfi! Bármit megtettem volna, hogy boldog legyen, ezért elengedtem őt."

Két ember, akit egymásnak szánt a sors, képes legyőzni az akadályokat, hogy elérje a boldog befejezést. Két szerelem egy történetbe fűzve, megújult fejezetekkel, visszatért íróval. :)